Őszintén megvallom, hogy ebben a kérdésben sok éve vagyok a tanulófázisban, hiszen a hozott mintáim sem megfelelőek, de a gyerekeim felé sem tudom tökéletesen közvetíteni az ezzel kapcsolatos értékeimet. Ez azonban talán Neked is bátorságot ad, hogy sose add fel: egyszer te is megtanulod és a verekedős fiúk is megtanulják, hogyan kezeljék a konfliktusaikat.
A legtöbb fiús anya kétségbeesve tapasztalhatja a csemete növekedése során, hogy az addig otthon kedves gyermeke fizikai ütlegelésbe kezd az intézményben vagy otthon. Itt szeretnélek megnyugtatni, hogy maga a késztetés teljesen természetes és normális, és nem, nem rontottál el semmit azért, mert megpróbálja.
A tesztoszteronszint emelkedése a felelős azért, hogy 4-5 éves kor körül, majd később, 10-12 éves kortól az agresszió kifejeződése a fizikai erővel párosul. Igen, a lányok is tudnak szemétkedni, de mivel ők ösztönösen érzik, hogy nem fizikai, inkább verbális síkon érhetnek el eredményeket, náluk kevésbé látványos az agresszió megnyilvánulása, ezért kevesebb negatív visszajelzést is kapnak a viselkedésükre például az iskolarendszerben. (Ez nagyon igazságtalan, de sajnos így van.)
A kérdés nem is az, hogy megtörténik-e, sokkal inkább az, mit kezdünk vele szülőként vagy pedagógusként. Szép dolog szembesíteni a verekedős fiúkat a tetteikkel, de sajnos az a rossz hírem, hogy pusztán kognitív irányból nem tudják elsajátítani a helyes dühkezelést.
Nekünk, felnőtteknek kell megtanítanunk és példát adnunk, hogyan fejezhetik ki a dühüket és vezethetik le a természetes agressziójukat.
Elsőként mindig szem előtt kell tartanunk, hogy megszégyenítéssel, büntetéssel a világon semmit nem érünk el. Mielőtt viselkedéformálásba kezdenénk, az első lépés mindig a KAPCSOLÓDÁS. Mind úgy vagyunk bekötve, hogy attól fogadunk el javaslatot és véleményt, akit szeretünk és akiről tudjuk, hogy ő is bízik bennünk és szeret minket.
Ezért elsődleges feladatunk – miután önmagunkat megnyugtattuk – belépni a verekedős fiúk buborékjába, kapcsolódni velük és megkeresni, milyen okok késztették őket agresszióra.
Egyetlen gyerek sem azért verekszik, mert rossz, hanem, mert nem tudja a belső feszültségét adekvátan kifejezni és levezetni.
Nekünk, felnőtteknek kell segítenünk ebben: megtanítani azokra a gyakorlati lépésekre, amelyekkel a nehéz helyzeteket kezelni tudja. Ahogyan fogat mosni megtanítottuk, ahogyan a napi rutinját végezni megtanítottuk, ahogyan tanulni tanítjuk, úgy kell megtanítanunk neki az érzései megfogalmazását és kezelését.
Amikor verekszenek a fiúk, mi persze majd’ elsüllyedünk. Segít, ha arra gondolsz, hogy ez egy lehetőség, hogy valami szépet taníts a fiadnak! A verekedős fiúk is csak gyerekek, akik szomjaznak arra, hogy valaki segítsen a bennük tomboló feszültség levezetésében. Ideges voltál, amikor megtanítottad csigabigát gyúrni tésztából? Hát, amikor cipőt pucolni? És amikor köszönni a boltban vagy felköszönteni a nagymamát? Ugye, hogy nem! Ezért fontos, hogy bármilyen együttérzést érzel a bántott fél iránt (akit természetesen eddigre már megnyugtattál, megszeretgettél), bármilyen felháborodást a viselkedésen, bármilyen szégyent a tanúk előtt, azt te is kezeld magadban mielőtt a gyerekednek tanítani akarnál valamit.
Ha beléptél a világába, kapcsolódtál, validáltad a dühét, kérdezd meg, mi bántja, hogyan segíthetsz neki! Segíts azonosítani, milyen érzések tombolnak benne, és mire volna szüksége! Ezt persze könnyebb leírni, mint megcsinálni, de ne add fel, biztos vagyok benne, hogy sok gyakorlással egyre könnyebb lesz majd rátalálnotok az okra. Éreztesd vele, hogy a pártján állsz, fejezd ki, hogy biztosan jó oka volt erre!
Lehetséges okok a teljesség igénye nélkül:
- félelem a hatalom elvesztésétől
- úgy érzi, igazságtalanság érte
- túl sok volt számára a másik
- túl kevés emberi érzelmet kapott aznap
- egyszerűen csak ezt látta máshol (khm…)
- fiziológiás kielégítetlenség
- nehezére esett váltani, több időre lett volna szüksége
- karakteréből kifolyólag eleve elutasító és bizalmatlan másokkal
Segíts neki lenyugodni! Erre kiváló eszközöket találhatsz a stresszkezelő eszközökről szóló bejegyzésemben.
- kiabálás bele a világba
- párnaütés
- hóember gyakorlat
- mélylégzés
- értő figyelem
Ha már az ő pulzusa is visszaállt, akkor lehet arról beszélgetni, hogyan másképpen tudta volna kifejezni a haragját, frusztrációját. Segíts neki megérteni a másik nézőpontját és szükségletét! Mutass rá, hogy azért, mert most úgy érzi, “a másik egy idióta”, a másiknak is megvan a maga igazsága, mert az ő fejében más valóság létezik. Ez sok kisfiúnál nehézség, mert annyira szereti a szabályokat és elveket, hogy kizárólag egyetlen egy igazságot képes elfogadni, náluk nagyon tapintatosan és érzékenyen (mert a valóságban ők is azok, épp emiatt van szükségük az “egy út” biztonságára) próbálj rávilágítani, hogy mindenki más, de ettől még lehetünk mind okék.
Ha eljutottatok oda, hogy elfogadja a másik valóságát, akkor már közel nyert ügyed van, hiszen akkor képes beleérezni a másik helyzetébe, és elfogadni, hogy mégha nem is érti, lehet a másiknak más szempontja, érzése, szükséglete.
Valószínűleg ezt a folyamatot tízezerszer is le kell játszanod ahhoz, hogy beépüljön, de hát a tanítás éppen ilyen: ismeretátadás, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás… és példamutatás.
Igen, a jó hírem az, hogy nem ússzuk mi sem meg. Minél jobban kezeljük mi magunk az indulatainkat és konfliktusainkat, minél többször látnak a gyerekeink empátiát mutatni más iránt, elfogadni más nézőpontját, bocsánatot kérni, jóvátenni és kiengesztelődni, annál inkább beépül majd az ő repertoárjukba is. Ez hosszú idő és folyamat.
De ezért vagyunk itt, nem?
