Kezdő szülőként gyakran tapasztaljuk, hogy a babánk látszólag ok nélkül sír. Ilyenkor hajlamosak vagyunk magunkat okolni, vagy éppen elönt a düh a kisember felé, amitől újra bűntudatot érzünk. Vérmérséklet és előzetes tudás függvénye, hogyan reagálunk a síró csecsemőkre – és az ordító gyerekekre.
A biológia irányítja a gyerekek viselkedését
A babák viselkedése egy alapvetően kiegyensúlyozott családban elsősorban biológiai befolyásoltságú. A természetesen termelődő hormonok és idegvegyületek felelősek a baba viselkedéséért, ezek közül is az oxitocin és az opioidok a jóllétért és megelégedésért. Amikor ezek aktiválódnak, a baba jól van, biztonságban érzi magát, képes az életet élvezni, ráadásul, ha rendszeresen átéli ezt, a későbbi, elkerülhetetlen stresszes helyzetekkel való megküzdőkészsége is fejlődik.
Ha viszont újra meg újra átéli a félelmet és dühöt, a szervezete azt tanulja meg, hogy a magas kortizol- és adrenalinszint a normális, így folyamatosan veszélyben érzi magát, a világot pedig egy ellenséges helynek tekinti. Ez szorongást vált ki, ami nem kívánt magatartáshoz vezet babaként és kisgyerekként egyaránt, ráadásul a stressz végzetes károkat okozhat a szervezetében is.
Ha most megijedtél, nyugodj meg!
Az életünk során rengeteg stressz ér bennünket. Egyetlen gyereket sem lehet megmenteni attól, hogy kényelmetlen helyzetekbe kerüljön. És igen, nagyon sokszor ezeket a stresszhelyzeteket mi teremtjük nekik akarva, akaratlanul, mert nem vagyunk tökéletesek. Ezekből sokszor jó dolgokat építenek maguknak, amik előreviszik az útjukon, sokszor gátakat és falakat, olyan dogmákat, amikkel akár örökre lekötik magukat.
Amikor a fiad mögött állsz a mászókánál és aggódva óvod a testi épségét, megfosztod attól, hogy bízzon magában, de érezheti, hogy vigyázol rá. Ha nem állsz mögötte, hanem távolról figyeled, akkor kiteszed annak, hogy baleset érje, de magabiztosságot kap attól, hogy érzi, te bízol benne. Nem lehetsz tökéletes szülő.
Konfliktusból kapcsolat
Ahogy a gyerekek nőnek, persze sokkal szofisztikáltabb problémáik lesznek, mint az éhség, fáradtság, törődésigény. A mélyén persze ugyanezek a szükségletek és a hozzájuk fűződő érzések szunnyadnak, de ezek felfejtése és kifejezése sokszor nehezebb, mint gondolnánk, főleg, ha a családi kultúrában ügyetlenül beszélünk róluk. Ha pedig még egy hormonviharos kamaszkor – vagy változókor – is bekavar, nem minden helyzetben tud az ember olyan higgadt maradni, hogy egyből megtalálja, mi rejlik a konfliktus felszíne alatt. Ilyenkor pedig hibázunk. Nem kicsit, nem keveset.
Ráüvöltünk, talán meg is ütjük, veszekszünk, olyanokat mondunk, amit magunk is megbánunk. Elveszítjük a fékeket, aztán a romokon sírva fakadunk, mert fáj.
A jó hír, hogy ez a fájdalom az, amivel tovább lehet lépni. Nem okolva, tovább bántva, számonkérve, hanem felismerve a saját felelősségünket a kapcsolat helyrehozásában. És kimondani az egyik legszebb szót, amit szülő gyereknek kimondhat: bocsáss meg!
Mert a lényeg a kapcsolat. Mindig visszatalálni az origóhoz, ölbe venni, megnyugtani, babusgatni, megszeretgetni, bocsánatot kérni a kicsi vagy nagy babánktól. Tudni, hogy ha hibázunk is, ha össze is veszünk, ha meg is tépázzuk egymást, mindig, minden körülmények ellenére ott vagyunk egymásnak, őszintén, mellébeszélés és alakoskodás nélkül, nyitott szívvel az újrakezdéshez.
Nem lehetsz tökéletes szülő, de lehetsz jó ember.
