Anyának lenni elképesztő kihívás minden korban. Azonban soha korábban nem kerültek fókuszba ennyire az anyák. Elég csak megnézni a hírek alatti kommentszekciót, hogy mellbevágjon a felismerés: előbb vagy utóbb előkerül a kérdés, vajon hogyan nevelte a hír főszereplőjét az édesanyja. Ha pedig előkerül, akkor rá is ugrik az internet népe, tízmillió pedagógus és tökéletes szülő.
Hát milyen anya az ilyen?
Kezdő szülőként pillangóval a gyomrunkban vágunk neki a csöpp baba nevelgetésének. Jobb esetben azt is tudjuk, mit akarunk elérni, esetleg azt, mit kerülnénk nagy ívben el. Ha vagyunk már ilyen tudatosak egyáltalán és nem a gyerekkorból csöppentünk bele a szülő szerepébe, szinte le sem válva még a sajátjainkról.
Tele vagyunk teljesíthetetlen elvárásokkal önmagunk felé, bár ennek még sokszor mi sem vagyunk tudatában. Csak az egyszerre gyomor- és torokszorító érzés van meg: jót akarunk neki és nem akarjuk elrontani. Tökéletes táplálás, tökéletes mozgásfejlesztés, tökéletes taníttatás, tökéletes kommunikáció, tökéletes élmények, tökéletes kapcsolat… a kiégés pedig nem várat magára, jön, elborít minket és földbedöngölve minket ordítja a fülünkbe: nem vagy elég jó!
Ekkor pedig jön az igazi feketeleves, hogy kimarja a torkunkból a maradék édességét is a gyermeknevelésben: a külső elvárások. Miért így csinálod, hisz így nem lehet, nem érdemes, nem szabad, nem illik. Szoptasd, ne szoptasd! Hordozd, ne hordozd! Altasd, ne kapdosd fel! Miért így, miért ekkor, miért itt, miért nem úgy, ahogy elvárná az anyánk, a védőnő, a gyerekorvos, a postás, a szomszéd, a random járókelő.
Nem kell hozzá egy év sem, hogy már önmagunktól is sírva kérdezzük: hát milyen anya az ilyen?
Bezzegazénidőmben
Ha nem lennénk még teljesen összezavarodva, akkor itt a korszellem is, ami az alapokat is megkérdőjelezi. És ami adott esetben ütközhet az elveinkkel. Ha a hozzátáplálásban sem értünk már egyet, miért épp a gyerekkori képernyőhasználat, a környezettudatos, vagy éppen a vallásos nevelés lenne az, amiben társadalmi konszenzus van?
Nehéz volt anyáinknak kézzel mosni, minden nap főzni, telefon és tucatszám rendelkezésünkre álló szolgáltatások nélkül élni, már hogyne lett volna! Jelen pillanatban elképzelhetetlen lenne számomra az az életmód, hiszen már „hozzászoktam a jóhoz”. De biztosan ez az egyetlen szempont, ami miatt nehéz lehet otthon lenni, vagy éppen dolgozó anyaként helytállni?
A mai anyák számára egészen más természetű problémákon kell átrágniuk magukat. Anyáinkat nem kérte senki számon, miért nem járatják sportolni a gyereküket valahová. Nem kellett eldönteniük, milyen mesekönyvet olvashatunk, mert nem volt ennyi. Nem kellett a délutánjukat különórák közti fuvarozással tölteniük, mert biztonságosabb világ volt, elsős korunkban is átutazhattunk a fél városon. És nem kellett megküzdeniük az apátlan hétköznapokkal, mert a férjük főnöke elvárja a túlórázást, sem azzal, hogy nincsen hadra fogható nagyszülő, mert még dolgoznak.
A mai anyáknak nincsen kevesebb nehézsége. Más nehézsége van.
Ugyan, ma már mindent megtalálsz interneten!
De nem akarom ostorozni az előző generációt, hiszen a kortárs anyák éppúgy csípős megjegyzésekkel illetik a másikat, akár anyáink, ha nem az uralkodó korszellem szerint viselkednek. Merthogy az internet. Ott mindent megtalál az ember, ne takarózzon senki azzal, hogy nincsen megfelelő információja. Valóban, korunk legnagyobb áldása egyben az átka is: a tudatosság elvárás lett minden területen.
Tudatosan étkezünk, nevelünk és szeretünk. Mosható pelenkával védjük a Földet a következő nemzedéknek, sokáig szoptatunk, fejlesztő játékokat vásárlunk, nevelési és önsegítő könyveket olvasunk és váltunk valóra. Tudatosan kommunikálunk a gyerekeinkkel és őket is erre sarkalljuk. Kifejezzük az érzelmeinket, mindig adekvátan és egyből. Hiszen megtanultuk, elolvastuk. Az interneten.
Megengedő anyaság
Régóta másra vágyom. Olyan világra, ahol megengedem magamnak, hogy olyan anya legyek, amilyen tudok és akarok, és megengedem a másiknak, hogy olyan anya legyen, amilyen akar és tud.
Azért repes a szívem, hogy megtanuljam elfogadni a másikat annak ellenére és azzal együtt, hogy más értékrendet vallunk és adunk tovább. Hogy megengedő vagyok akkor is, ha az én tudásom mást diktál és nem taglózom le kéretlen információkkal, ha úgy érzem, tilosban jár. Ez a megengedő anyaság.
Hiszen anyaként egyetlen dologra van igazán szükségünk: a támogatásra.
Arra a támogatásra, amely nem ítélkezik, hanem elfogad, amely nem kibeszél, hanem meghallgat, amely nem megfojt, hanem lehetőséget ad, hogy fellélegezzünk. Amely először átölel, aztán megért, és csak ezután veti fel a saját nézőpontját mint információt.
Olyan világra vágyom, amelyben azért segítjük egymást, hogy erős, magabiztos anyákként erős, magabiztos gyerekeket, fiúkat nevelhetünk.
