Három fiúúúú? – néz rám hitetlenkedve, mint egy szent őrültre. Én rezignáltan nyugtázom az észrevételt, noha belül nem kevésbé hitetlenkedem azon, hogy vajon túléljük-e biztosan az elkövetkező évtizedeket.
Sosem készültem fiús anyának – már amennyiben erre a feladatra készülni lehet. Persze, azért egy fiú legyen. De aztán legyenek lányok. Akiket öltöztethetek, akikkel alkothatunk, akikkel csacsoghatunk az élet dolgairól, kisállatokat simogathatunk, hercegnős filmeket nézhetünk, elolvashatjuk a könyvtárnyi lányregényemet és táncolhatunk. Aztán nem így történt, és bár egy halvány remény volt bennem, hogy harmadjára kétszer húzzuk be az ikszet, cseppet sem omlottam össze, amikor az orvosom kedvesen nevetve közölte, hogy amit lát, azt nem tudja eltűntetni.
Hogy pontosan hogyan is fognak kinézni a hétköznapjaink, ha végre beköltözünk az épülő házunkba és – egy időre legalábbis – teljes lesz a csapat, azt akkor csak sejtettem, de most, hogy az akkor még távoli jövőből tekintek vissza, minden sejtésem a legvadabb valósággá vált.
Biztosan vannak anyák, akik a csupafiú bandát is szelíd, kedves, szófogadó, csendes királyfikká tudják szelídíteni – ezúton is földig hajolok előttük és várom őket társszerzőnek.
Ti viszont, többiek, akik értetlenül álltok néha kis koboldjaitok előtt, keresve, de meg nem lelve a megfelelő szavakat, amellyel honoráljátok a legújabb ötleteket, gyertek, tartsatok velem, ahogy felfedezem, hogyan lesznek egyszer majd erős, másokra figyelő, magukért kiálló és gondoskodó férfiakká. Akiket akkor is éppúgy szeretünk majd, szívünk egész melegével, akárcsak most.
