Az egyik dolog, amiért hálás vagyok az életemben, az a fantasztikus fiúbanda, ami összeverődött a középső fiam osztályában. Csupa hasonszőrű, kedves, vidám, életrevaló kissrác, akik meleg szeretettel üdvözlik egymást reggel, akik körbeturnézzák a tanév alatt mindegyikük zsúrját, akik közösen gyűjtik a focis kártyát, húzzák egymást a jó felé. És akik szülei azonnal igent mondanak egyikünk felvetésére, hogy karácsonyra az angyalok közös színházjegyet hozzanak a kis pajtásoknak.
A Péntek úr csodálatos barátai című darabot egy másik anyuka választotta ki, én szinte csak véletlenül, kísérőként cseppentem bele, de biztos vagyok benne, hogy mégsem volt ez olyan véletlen. Felnőttként is gyógyító az az üzenet, amelyet ez a muppet-show jellegű előadás közvetít.
A Budapest Bábszínháznak hatalmas rajongója vagyok szülőként, és most, hogy tanár is lettem, feltett szándékom, hogy elmélyítem ezt a kapcsolatot. Ahány előadást a gyerekekkel az utóbbi években megnéztünk, annyi plusz árnyalatot kapott a gyerekkoruk. A Diótörő 5 teljes évre foglalta el a kisfiam szívét, a Kisrigókat rongyosra olvastuk az előadás után (amit én végigzokogtam – ilyen az öregedés!). Az utóbbi években mind technikailag, mind témaválasztásban hatalmasat fejlődtek, ráadásul ma már nem csupán az ovisok privilégiuma a bábszínház, hanem bőven válogathatunk akár majdnem felnőtt gyerekeinknek is az előadások közül.
A Budapest Bábszínház olyan űrt tölt be a gyerekek nevelésében, amelyet az oktatás vagy a család erőforrás, tudás- vagy időhiány miatt gyakran nem képes. Olyan témákat vesznek elő és olyan társadalmi és pszichológiai érzékenységgel dolgozzák fel, amelyet joggal várhatnánk minden gyermekeinket érő hatástól – csak sajnos máshol ritkán kapjuk meg.
Ebben a zűrös, figyelemzavaros és figyelemhiányos korban, amelyben élünk, a Péntek úr csodálatos barátainak az üzenete: FIGYELJ!
Figyelj a másikra!
Péntek úr egy képzeletbeli showműsor házigazdája, aki egyedi, megismételhetetlen karakterekkel veszi körbe magát. Nem azért, hogy saját magát pozícionálja – ahogyan a szelfitársadalomban megszoktuk – , hanem valódi érdeklődésből. Legyen az egy beszélő lóportré vagy egy folyton rosszban sántikáló lufimacska, Péntek úr mindenkiben a szerethetőt keresi. Nem a hibákat, a bénázásokat, a javítani valót, hanem az értékest, a különlegest. És jut figyelme arra is, hogy a képernyő túloldalán szomorkodó, a saját vágyát még megfogalmazni sem tudó Zokcsira is figyeljen.
Zokcsi művészemberek egyke gyermeke. Valójában egyetlen vágya van, de azt a darab elején még maga sem tudja megfogalmazni. Ő csak azt tudja, hogy játszani akar, megmutatni, kapcsolódni a mamájával és a papájával, Kivannal és Holvannal. Egy magányos estén azonban leszáll hozzá az üstökös Snüpe Goldstern, hogy teljesítse az egyetlen kívánságát. CSakhogy Zokcsi nem tudja. Így keveredik el Péntek úr csodálatos barátai közé, hogy aztán együtt keressék meg azt, ami Zokcsiban azokat a furcsa érzéseket kelti.
Péntek úr, a coach
Zokcsi elementáris félelmének tárgya Mr. Izé, a figyelemhajhász, és ezért piszkos eszközökben sem válogató showman, akit éjjelente az álmaiból ismer. Mr. Izé mindannyiunk kétségbeesett próbálkozásának szimbóluma, hogy valahonnan figyelmet csikarjunk ki. Péntek úr kiváló segítő szakember: a félelem mélyén keresi azt az érzést, amely Zokcsinak majd segít megtalálni a valódi szükségletét. Ehhez azonban Mr. Izé mentorálásával el kell követnie a saját hibáit: kipróbálni, milyen, ha nem őrá, hanem a teljesítményére figyel a környezete.
Csak akkor teljesülhet Zokcsi álma, csak akkor találhatja meg azt, amire valóban szüksége van, ha képes megérteni: egyetlen feladata a figyelem. Valódi, viszonzásra nem váró figyelmet adni a szüleinek, és valódi figyelmet adni mindannak a csodának, amely benne van. Amely őt Zokcsivá teszi: nem a teljesítményeken keresztül, nem a félelmein keresztül, nem a játszmákon keresztül, hanem önmagán keresztül.
Mit tanulhatunk szülőként Péntek úrtól?
Hogy a figyelmünk életerő a gyerekeink számára. Minden fontos, amit kitalálnak, mert egy nap bármiből válhat akármi. Minden álom, elképzelés, rajz, ötlet, furfang, félelem, érzés és tett – minden figyelemre méltó. Bennük, a gyerekeinkben, és saját magunkban is.
Péntek úr pontosan azzal a szeretetteljes kíváncsisággal néz csodálatos barátaira, amely tekintetre minden gyermeknek és minden felnőttnek szüksége volna. Botladozásait szeretettel elviselő, bajban segítő, tanulását támogató, egyediségét csodáló tekintettel. Tudunk így nézni a gyerekeinkre? Ott vagyunk számukra, amikor a saját kis felpuhult lelküknek megerősítésre és tükrökre van szüksége?
És ott vagyunk-e minden embertársunknak akkor, amikor szüksége van ránk? Tudunk-e örülni a bosszantó munkatársunk egyéni képességeinek? A kotnyeles szomszédunk figyelmességének? A minket még mindig irányítani akaró szüleink óvó-védő gondoskodásának? Tudunk-e a színfalak mögé nézni és nem csak azt elhinni, amit a másik az élet színpadán vagy képernyőjén előad nekünk? Tudunk-e figyelni?
Az szeret igazán, aki figyel.
