Az uszodában nem úszni tanulok
Sok-sok évvel ezelőtt könyörögve kértem a szüleimet, hogy hadd járjak úszni. Kicsi voltam, sokan voltunk testvérek, végül sajnos a kötelező iskolai körökön kívül nem lett az életem része.
Pedig mióta az eszemet tudom, a víz az elsődleges közegem, a nyári balatoni nyaralásokon a családi legendárium szerint a lehető legtermészetesebben feküdtem fel a vízre hét elején és lebegtem egy hétig sellőbőrben. S habár később a jól szervezett, rendszerszintű testszégyenítés alaposan elintézte a strandoláshoz kapcsolódó viszonyomat, a víz és az úszás a lelkem mélyén megmaradt a high life részeként.
Így érkezünk el napjainkig. Egy úszással átvészelt harmadik terhesség után végre ismét elérkezett az idő, hogy saját időm legyen, irány a medence!
Tehát vagyok én, a bálnatestem, az uszodai közönség és a csábító víz. Ebből egyről tudom azt mondani, hogy motivál a jelenléte. Az öltöző és a víz közötti végtelen hosszú szakaszt csodálatos testtartással – erről majd később –, becipzározott hassal és nagy sebességgel teszem meg. Mivel egy külvárosi tanuszoda a helyszín, a sporttársak tizenéves, kisportolt fiúk és lányok, valamint élesszemű és éles nyelvű nyugdíjasok. Volt már nagyobb önbizalmam. A víz alatt a társaságom a zakatoló elmém, nem mindig a barátom, de egy-két alkalom után szövetséget kötünk: ő nem bánt, én meg kikapcsolom a zakatolást.
Marad a víz. Hűvös, simogató, körbevesz, ellazít, megnyugtat, tart. Még mindig a barátom.
A medence világa – úgy mondják – kegyetlen. Én viszont azt hiszem, az a kegyetlen, ahogy mi bánunk benne magunkkal. Persze én is egyből a többieket sasolom. Gyorsabb, erősebb, kisportoltabb akarok lenni, felvenni a versenyt a színes úszósapkás lánnyal, hé, miért hagyott le az a srác a szomszéd sávban? Jajj, most meg kerülgetni kell engem! Jajj, most meg kerülgetni kell mást!
Két hét se kellett hozzá és kiégtem. Annyira azért nem, hogy otthon maradjak, mert a csend a víz alatt túl vonzó alternatíva a csicsergő gyerekhadra, de már nem feltöltve mentem haza, hanem a nyomás alatt, hogy itt is teljesítenem kell. Akkor elgondolkoztam.
Vajon érdekel bárkit is, hogy milyen tempóban úszom? Valószínűleg nem, mert engem sem érdekel másoké. Ha mégis, az számít? Hát nem. Érdekel bárkit is, hogy hogy néz ki a testem? Valószínűleg nem, mert engem sem másoké. Ha mégis, az számít? Ugyan már! Kinek akarok megfelelni? Miért olyan nagyon fontos, hogy felvegyem olyanokkal a versenyt, akiknek az előéletéről semmit nem tudok? 36 évesen, nulla úszómúlttal az is nagy teljesítmény, hogy hajnali 6-kor az uszoda ajtajában állok és youtube-ról megtanulok rendesen úszni. Akkor meg nem érné meg jobban, ha elengedném a teljesítménykényszert és csak egyszerűen a sellőlány maradna a vízben?
Nem mondom, hogy a versengő lelkem azóta nem tért soha vissza, de már csak percekre marad vele, szépen leállítom és kiküldöm a medencetérből. Hagyja csak, hogy lebegjek, abban a tempóban, amit aznap a lelkem diktál.
